Savanyún, csonkán, nagy mezõ fölött,
Talán tizedszer ilykép, megrabolt,
Balog utasként ballag át a Hold.

Arcán vén kópék fáradt mosolya
S alant szörnyedt, bús sóhajba veszõ
Kínjaival mered föl a mezõ.

Forradásos mezõ, fukar, kopár,
Rothasztó testét gúnyos, halk, hideg,
Fényével a Hold öntözgeti meg.

S fagyos fényben e nagy hulla terül,
De messze szélén félénk vándorul
Egy lyány csókos férfiára borul.

Mintha sohse járt volna itt Halál,
Az Élet, ez az eltörött derék,
Kigyós örömmel üti föl fejét.

S mert Földre nézni csókért küldetett,
A Hold ujjongva, bízón kiragyog
S száz halál-bûnért küld bocsánatot.

/Ady Endre - A MEGNŐTT ÉLET/