Te meghalsz kedves s nem tudod, ki voltál,

Álarcodat magadra szoritod

S nem tudja senki, hogy voltál titok,

Hogy voltál nékem ismeretlen oltár.

Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,

Élőtitok egy még nagyobb titokba.

Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,

Napos, ártatlan, fáradt, graciőz,

Kis fákkal és kis bárányfellegekkel

És végtelen és bús, akár a tenger

És megkuszálja hullámos hajad,

Szemed alá rak szarkalábakat.

S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,

Ijedve kérded: micsoda zenél?

És este búgni, bőgni fog a kályha

És künn az utcán fújni fog a szél.

Te sírva szólítod a Véghetetlent

S felelni fog a föld és a göröngy.

Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng

És összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

/Kosztolányi Dezső/