Mert már megint jönnek azok a fellegek,

megint eső lesz.

Megint sár lesz és ólmos ködburok

a lélek körül.

Éjszaka megint fennülhetek ébren,

hallgatni, amint a végnélküli eső

Paskolja a falakat és zubognak a csatornák.

Megint, megint és már nem is remélem,

hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,

egy kis felfrissült lélekremegésre,

Nápolyba, vagy nem tudom hová,

ahová egy életben csak egyszer megy a vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,

sokszor csak pillanatokon múlik

az ilyesmi, a napsütés,

a jólszületés, az igazi élet,

minden.

Nem találom a lelkemet sehol.

Aztán már meg is jött a köd,

már megeredt a gyűlölt permeteg.

Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,

behúnyom a szememet.

… Magam előtt látom egy távoli vonat

motollázó sok kerekét,

hallom élettel-teli, ütemes zakatáját

s a mozdonnyal szembegurul a sínen

egy forrón felkelő,

óriási Nap…

/Dsida Jenő/