Nézd őket, lelkem; oly ijesztő, bús csapat!

Mint furcsa bábok, a mosolyt ajkadra lopják.

Holdkórosak gyanánt járnak s mélázva dobják

nem tudni, hogy hová, vak pillantásukat.

Szemük, honnan kiszállt, eltűnt az égi szikra,

minthogyha messze, fel, meredne, ég felé,

sohase láthatod a kövezet fölé

hajolva zord fejük lecsüggni vállaikra.

Így járják éjüket, a nagy sötét gödört,

amely az örök Csönd testvére. Zúg, süvölt

a Város, zeng, kacag; s vakon e vad zenében

én is, az iszonyig keresve a gyönyört,

tántorgok, mint ezek; de jobban meggyötört

szívvel kérdem: „Vakok, mit lestek ott az égen?”

/Babits Mihály fordítása/