Szabó Lőrinc: Varázsló illatok
Van hetvenhét rabom. Hetvenhét kis üvegben
laknak két doboz fenekén:
ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem
össze, s a furcsa gyüjtemény
hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra,
hogy szórakoztasson, ha kell
s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom,
más világokba vigyen el.
Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot,
a beteg agyat és szivet,
a Költőt, aki a szagokat legelőször
ünnepelni merészkedett,
hallottad biztosan, de ma már meg sem érted,
hogy mi van abban beteges,
hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás,
vagy zenét a forgó lemez.
Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok
és puhán, mint a túlvilág,
előborzonganak törékeny börtönükből
az illanó esszenciák,
puhán és halkan és édesen, mint az élet
vagy mint a halál, hidegen,
s nemsoká, mintha én magam is párolognék,
úgy lebegek a semmiben,
ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen
izgatott érzék működik
s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe
tolja szét a határait.
Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből
szálljatok és meséljetek:
Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból,
s ahogy beiszom lelkedet,
megint ott járok az arab sikátorokban,
a muszki gyékénnyel födött
utcáin, boltok és a háromkezü ember
és ezer más csoda között,
aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi
illatözönnel fujva el
Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május
édes emléke énekel.
Lángoló réteket terítesz szét köröttem,
Kaliforniai Pipacs,
utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál,
te Sába királynője vagy,
s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből
csapsz felém, Erdei Fenyő,
és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint
angyalok közt egy röhögő
fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás
dögszagod, Asa Foetida,
míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró
Torma s a halvány Rezeda.
Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint
bűbájos mesék hősei
a palackokba zárt óriás szellemekkel,
és úgy szeretek játszani,
ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban,
mikor még alig volt mivel,
oldozzátok megint szabaddá a világot,
rabságom hadd felejtsem el:
hadd felejtsem, milyen józan undorban élek,
hisz úgy megritkult a varázs,
hogy már éveket ér öregedő szivemnek
egy percnyi elragadtatás.
laknak két doboz fenekén:
ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem
össze, s a furcsa gyüjtemény
hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra,
hogy szórakoztasson, ha kell
s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom,
más világokba vigyen el.
Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot,
a beteg agyat és szivet,
a Költőt, aki a szagokat legelőször
ünnepelni merészkedett,
hallottad biztosan, de ma már meg sem érted,
hogy mi van abban beteges,
hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás,
vagy zenét a forgó lemez.
Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok
és puhán, mint a túlvilág,
előborzonganak törékeny börtönükből
az illanó esszenciák,
puhán és halkan és édesen, mint az élet
vagy mint a halál, hidegen,
s nemsoká, mintha én magam is párolognék,
úgy lebegek a semmiben,
ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen
izgatott érzék működik
s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe
tolja szét a határait.
Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből
szálljatok és meséljetek:
Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból,
s ahogy beiszom lelkedet,
megint ott járok az arab sikátorokban,
a muszki gyékénnyel födött
utcáin, boltok és a háromkezü ember
és ezer más csoda között,
aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi
illatözönnel fujva el
Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május
édes emléke énekel.
Lángoló réteket terítesz szét köröttem,
Kaliforniai Pipacs,
utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál,
te Sába királynője vagy,
s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből
csapsz felém, Erdei Fenyő,
és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint
angyalok közt egy röhögő
fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás
dögszagod, Asa Foetida,
míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró
Torma s a halvány Rezeda.
Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint
bűbájos mesék hősei
a palackokba zárt óriás szellemekkel,
és úgy szeretek játszani,
ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban,
mikor még alig volt mivel,
oldozzátok megint szabaddá a világot,
rabságom hadd felejtsem el:
hadd felejtsem, milyen józan undorban élek,
hisz úgy megritkult a varázs,
hogy már éveket ér öregedő szivemnek
egy percnyi elragadtatás.
