Ősz van
Õsz van, a régi, a tavalyi õsz
s e furcsa õsz mindenben megzavart.
Tetszik nekem. Szétnézek. Látom, érzem:
sokaktól és sokban különbözöm
s most nem tudom, hol végzem útamat.
Nem értem a világot, - azt hiszem,
nincs célja,... mért is volna? - És ami
értelmet magam képzelek belé:
nem értelem, csak szokott tévedés lesz.
Legjobb, ha - nem törõdve semmivel -
gyermeki biztonsággal követem
dajkám s tanítóm: ösztönöm szavát.
Õsz van megint... A jókedvû rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak, - de engem
hív már a születés s az elmúlás
tavasszal víg és õsszel szomorú
anyja, a föld, kinek titkaihoz
nem ér el ember kutató keze.
Õsz van... A szél könnyelmû suttogása
õs legendákra tanítja az erdõ
figyelmes bokrait s évszázadok
óta köztünk kisértõ szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Õsz van... Az évek szele hordja az
egymás-fölötti rétegekben alvó
sirokra a feledést s a közönyt...
Fáradhatatlan felhõk görgetik
az égen lomha lavináikat...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymás fölött a tó hullámai...
Õsz van... Sötét barlangja hüvösébõl
elõjött már a szakállas szatir
s a napsütötte pannón dombokon
- barátként mellém heveredve - némán
hallgatja az öregedõ napok
lombzörgetõ, fáradt lépéseit.
/Szabó Lőrinc/
s e furcsa õsz mindenben megzavart.
Tetszik nekem. Szétnézek. Látom, érzem:
sokaktól és sokban különbözöm
s most nem tudom, hol végzem útamat.
Nem értem a világot, - azt hiszem,
nincs célja,... mért is volna? - És ami
értelmet magam képzelek belé:
nem értelem, csak szokott tévedés lesz.
Legjobb, ha - nem törõdve semmivel -
gyermeki biztonsággal követem
dajkám s tanítóm: ösztönöm szavát.
Õsz van megint... A jókedvû rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak, - de engem
hív már a születés s az elmúlás
tavasszal víg és õsszel szomorú
anyja, a föld, kinek titkaihoz
nem ér el ember kutató keze.
Õsz van... A szél könnyelmû suttogása
õs legendákra tanítja az erdõ
figyelmes bokrait s évszázadok
óta köztünk kisértõ szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Õsz van... Az évek szele hordja az
egymás-fölötti rétegekben alvó
sirokra a feledést s a közönyt...
Fáradhatatlan felhõk görgetik
az égen lomha lavináikat...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymás fölött a tó hullámai...
Õsz van... Sötét barlangja hüvösébõl
elõjött már a szakállas szatir
s a napsütötte pannón dombokon
- barátként mellém heveredve - némán
hallgatja az öregedõ napok
lombzörgetõ, fáradt lépéseit.
/Szabó Lőrinc/
