„Az ember boldogsága bizonyos mértékig mindig kiszolgáltatottja a vakvéletlen szeszélyének.” /Jane Austen/
one place
Ősz van
s e furcsa õsz mindenben megzavart.
Tetszik nekem. Szétnézek. Látom, érzem:
sokaktól és sokban különbözöm
s most nem tudom, hol végzem útamat.
Nem értem a világot, - azt hiszem,
nincs célja,... mért is volna? - És ami
értelmet magam képzelek belé:
nem értelem, csak szokott tévedés lesz.
Legjobb, ha - nem törõdve semmivel -
gyermeki biztonsággal követem
dajkám s tanítóm: ösztönöm szavát.
Õsz van megint... A jókedvû rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak, - de engem
hív már a születés s az elmúlás
tavasszal víg és õsszel szomorú
anyja, a föld, kinek titkaihoz
nem ér el ember kutató keze.
Õsz van... A szél könnyelmû suttogása
õs legendákra tanítja az erdõ
figyelmes bokrait s évszázadok
óta köztünk kisértõ szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Õsz van... Az évek szele hordja az
egymás-fölötti rétegekben alvó
sirokra a feledést s a közönyt...
Fáradhatatlan felhõk görgetik
az égen lomha lavináikat...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymás fölött a tó hullámai...
Õsz van... Sötét barlangja hüvösébõl
elõjött már a szakállas szatir
s a napsütötte pannón dombokon
- barátként mellém heveredve - némán
hallgatja az öregedõ napok
lombzörgetõ, fáradt lépéseit.
/Szabó Lőrinc/
Egyre hosszabb napok
Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.
Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.
Tudom a kínnak múló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig:
Víg elugrás bánattól kedvig.
Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.
Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.
Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.
/Ady Endre/
the unity candle
„What does the candle represent?”
„The Life.”
„Whose life?”
„All life, every life. We’re all born as
molecules in the hearts of a billion stars, molecules
that do not understand politics, policies and
differences. In a billion years we, foolish molecules,
forget who we are and where we came from.
Desparate acts of ego. We give ourselves names,
fight over lines on maps. And pretend our light is
better than everyone else’s. The flame reminds us
of the piece of those stars that live inside us. A
spark that tells us: you should know better. The
flame also reminds us that life is precious, as each
flame is unique. When it goes out, it’s gone forever.
And there will be never another quite like it.”
-Unknown