Tolsztojnak igaza volt, a zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk – olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak. A zene támadás. Az ember, aki életét a megismerésre, a fegyelemre és a valóságra tette föl, védekezzen a zene ellen, fogja be fülét. Zene nélkül sokkal szegényebb az élet. De emberibb, keményebb, szomorúbb és értelmesebb.

/Márai Sándor – Füves könyv/

Mert már megint jönnek azok a fellegek,

megint eső lesz.

Megint sár lesz és ólmos ködburok

a lélek körül.

Éjszaka megint fennülhetek ébren,

hallgatni, amint a végnélküli eső

Paskolja a falakat és zubognak a csatornák.

Megint, megint és már nem is remélem,

hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,

egy kis felfrissült lélekremegésre,

Nápolyba, vagy nem tudom hová,

ahová egy életben csak egyszer megy a vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,

sokszor csak pillanatokon múlik

az ilyesmi, a napsütés,

a jólszületés, az igazi élet,

minden.

Nem találom a lelkemet sehol.

Aztán már meg is jött a köd,

már megeredt a gyűlölt permeteg.

Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,

behúnyom a szememet.

… Magam előtt látom egy távoli vonat

motollázó sok kerekét,

hallom élettel-teli, ütemes zakatáját

s a mozdonnyal szembegurul a sínen

egy forrón felkelő,

óriási Nap…

/Dsida Jenő/

A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti
csodákat, a  földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legkövetkezetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember. S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és állruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végülis elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.

/Márai Sándor – Füves könyv/

"...csak egy kés pengéje választja el a boldogságot a mélabútól; különben is...ikertestvér a kettő; s mindebből az a tanulság, hogy az érzés végletei az őrülettel rokonok..."

 
/Woolf/

Te meghalsz kedves s nem tudod, ki voltál,

Álarcodat magadra szoritod

S nem tudja senki, hogy voltál titok,

Hogy voltál nékem ismeretlen oltár.

Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,

Élőtitok egy még nagyobb titokba.

Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,

Napos, ártatlan, fáradt, graciőz,

Kis fákkal és kis bárányfellegekkel

És végtelen és bús, akár a tenger

És megkuszálja hullámos hajad,

Szemed alá rak szarkalábakat.

S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,

Ijedve kérded: micsoda zenél?

És este búgni, bőgni fog a kályha

És künn az utcán fújni fog a szél.

Te sírva szólítod a Véghetetlent

S felelni fog a föld és a göröngy.

Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng

És összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

/Kosztolányi Dezső/

Őszi délben, őszi délben,

Óh, be nehéz

Kacagni a leányokra.

Őszi éjben, őszi éjben,

Óh, be nehéz

Fölnézni a csillagokra.

Őszi éjben, őszi délben,

Óh, be könnyű

Sírva, sírva leborulni.

/Ady Endre/

„Az embernek, ahhoz, hogy megérthessen, megfigyelhessen valamit, következtetéseket vonhasson le, előbb tudatában kell lennie önnön létezésének. Létezésének pedig csakis azáltal lehet tudatában, hogy akar valamit; vagyis tudatában van akaratának. Akaratának, amely élete lényegét alkotja, az ember csak mint szabad akaratnak van - és másképp nem is lehet - tudatában.”

„Álmokból születtünk, egész életünk álmok tarka szőttese … sok színű fonálból szövődik, mint a mese …”

/Shakespeare/