Az ősz, s szelíd és hervadt illatú
Korsójából a szőke, szomorú
Fák hűs hajába bús parfümöt öntött.

S a billentfejű, nagy, komor fatönkök
Hallgatták, hogy zokog a halkszavú
Szél, mint egy arany flóta, mint a bú,
S távozó léptek messze zaja döngött.

Itt döfték le sötét, örök hatalmak
A dús nyarat, tündérét............
S...............hangosan üvölt,

Vére szétszökken a beteg világra,
Szét a felhőkre, a hervatag fákra,
S reggelre ettől rozsdaszín a föld.

/Tóth Árpád/

Úgy rémlik, pára űl borús nézéseden,

titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e szem?)

felváltva lesz szelíd, kegyetlen, álmatag,

fakó és lusta ég fényével bágyatag.

Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas napok,

mikor révült szívünk lágy könnyeket zokog,

s gunyolják, míg reánk vad, titkos bú remeg,

alvó elménket a túléber idegek.

Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép messziség,

ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,

óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tajakúl,

melyekre borus ég tompa sugára hull.

Óh, asszony, bús veszély, óh, bűvös őszi ég,

fagyod és zuzmarád majd épp így vonz-e még?

Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,

ad-é majd vasnál és jégnél maróbb gyönyört?

/Tóth Árpád/

* Ajánlva Mademoisellenek =) *

,,Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés,

a harag, valójában nem rossz dolgok, hanem tiszta pillanatok,

amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el"

 /Pema Chödrön/

Emléke visszacsillog,

S olykor arcomra tűz,

Arcomra, mely fakó

S elmúlt évekbe néz.

Fényes volt, mint a csillag,

Forró volt, mint a tűz,

Fehér volt, mint a hó

S édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,

De már nem bánt, nem űz,

Enyhén simogató,

Mint hűs, testvéri kéz:

Lehullott, mint a csillag,

Elhamvadt, mint a tűz,

Elolvadt, mint a hó

S megromlott, mint a méz.

/Dsida Jenő/