„Az ember boldogsága bizonyos mértékig mindig kiszolgáltatottja a vakvéletlen szeszélyének.” /Jane Austen/
one place
Eltávozott... :'(
Néhány kedves ember úgy gondolta, hogy életét kell vennie, pedig szegény soha senkinek nem ártott=(
Búcsúzoul itt egy vers Tóth Árpádtól:
A fa
Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tünődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...
A kerti fák közt
Az ősz, s szelíd és hervadt illatú
Korsójából a szőke, szomorú
Fák hűs hajába bús parfümöt öntött.
S a billentfejű, nagy, komor fatönkök
Hallgatták, hogy zokog a halkszavú
Szél, mint egy arany flóta, mint a bú,
S távozó léptek messze zaja döngött.
Itt döfték le sötét, örök hatalmak
A dús nyarat, tündérét............
S...............hangosan üvölt,
Vére szétszökken a beteg világra,
Szét a felhőkre, a hervatag fákra,
S reggelre ettől rozsdaszín a föld.
Borús ég by Charles Baudelaire
Úgy rémlik, pára űl borús nézéseden,
titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e szem?)
felváltva lesz szelíd, kegyetlen, álmatag,
fakó és lusta ég fényével bágyatag.
Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas napok,
mikor révült szívünk lágy könnyeket zokog,
s gunyolják, míg reánk vad, titkos bú remeg,
alvó elménket a túléber idegek.
Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép messziség,
ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,
óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tajakúl,
melyekre borus ég tompa sugára hull.
Óh, asszony, bús veszély, óh, bűvös őszi ég,
fagyod és zuzmarád majd épp így vonz-e még?
Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,
ad-é majd vasnál és jégnél maróbb gyönyört?
/Tóth Árpád/
* Ajánlva Mademoisellenek =) *
Búcsú
Viszlát jövőre Summer;)
Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik. "
/Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek/
Tavalyi szerelem
Emléke visszacsillog,
S olykor arcomra tűz,
Arcomra, mely fakó
S elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
Forró volt, mint a tűz,
Fehér volt, mint a hó
S édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
De már nem bánt, nem űz,
Enyhén simogató,
Mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
Elhamvadt, mint a tűz,
Elolvadt, mint a hó
S megromlott, mint a méz.
/Dsida Jenő/
Álomi táj
Ha az éjszaka korma lecsöppen,
ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.
Ha a hold feje vérzik az égen
s gyürüző köröket vet a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.
S míg táncra libegnek az erdőn,
toppanva, riadtszivű fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőnű
a tükörre csapó halakat.
Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy féleleműzte madár,
s a magány szelidebb a szivemben
s rokonabb a halál.
/Radnóti Miklós/